Hangulatjelentés Night City utcáiról

A Cyberpunk 2077 olyan játék, ami beültet a hullámvasútba minden értelemben és visz magával a végéig, hol boldogan, hol bosszankodva, hol örömmel, hol bánatosan. Ennél ellentmondásosabb játék nem hiszem, hogy megjelent volna valaha is. A végén mégis örömmel fejezed be a játékot és egy nagy levegővétel után megint nekiállsz, hogy újra átéld az élményt.

47,9 óra. Ezt írja a Steam, mikor kikapcsolom a játékot a főküldetés befejezése után. Hátradőlök és azon gondolkodom, hogy erre a játékra minden igaz. Ha szidni akarom, találok rá okot bőven. Ha dicsérni, akkor arra is. Súlyos bizonyítékok vannak arra, hogy ez egy pocsék játék, de a serpenyő másik felében arra is van sok-sok bizonyíték, hogy ez egy kiváló alkotás. Ha az ember másra nem is, magára azért szokott hallgatni és én sokszor szoktam mondogatni, hogy “van annak a lónak háta is”. Mert ha a játékról beszélünk, könnyű átesni a ló másik oldalára, ha elkap a hév. A végtelen lelkesedés és a panaszáradat között ott van egy kiváló játék a bugok és optimalizálatlanság alá temetve valahol félúton. Nézzük!

Hangulat

Kezdjük a hangulattal. A cyberpunk a 80-as években élte virágkorát. Nem csak sci-fiként, de még talán társadalmi, politikai nézetként, irányzatként is. Anno faltuk az olyan filmeket, mint a Szárnyas fejvadász. William Gibson Neurománc című könyvét pedig annyiszor olvastam újra, hogy szó szerint szétesett lapjaira. Szóval bátran mondhatom, autentikus ős-cyberpunk szakértő vagyok. És, mint ilyen, teljes meggyőződéssel és bizonyossággal állíthatom, hogy a Cyberpunk 2077 simán beleillik a cyberpunk világba és a történetével ott a helye a fent említett filmek és könyvek között. Mert a világ, amit felépítettek egy autentikus cyberpunk világ olyan hangulattal és egy olyan történettel, ami tökéletesen beleillik ebbe a stílusba.
És a hangulatba beletartozik a depresszív világ. A depresszió, ami hullámokban tör az emberre és csapkodja a boldogság hullámhegyei és a bánat hullámvölgyei között. És az egész játék minden értelemben ilyen. Hullámzó: hol boldoggá tesz, hol nagyon elszomorít. A játékban új barátokra lelsz, akik aztán meghalnak, vagy elárulnak. A játékmenetben viszed a játékot, élvezed a lövöldözést a harcot, majd valami bamba bug miatt vége a hangulatnak, kiesel a szerepből és töltheted be újra a mentést.
Ha le akarom írni a hibákat, akkor az ugyanannyi helyet foglalna, mint ez az egész ismertető. Elkezdjem? Néha nem tudod eldobni a gránátot, az ellenség átesik a padlón, de magával viszi a lift kulcsát, ami kéne a továbbhaladáshoz, ráütsz egy ablakra és 200m-t repülsz hátra. Soroljam? Minek.

47,9 óra. Ezt írja a Steam, mikor kikapcsolom a játékot a főküldetés befejezése után. Hátradőlök és szomorkodok. Szomorkodok, mert a történet vége nem lett valami vidám. Szomorkodok, mert még az utolsó menetben is belefutottam valami hibába. Úgyhogy vidáman megtervezem a következő karakteremet, nekiállok szépen kialakítani a kinézetét, amit úgy sem fogok látni. A karakteralkotás hosszú ideje alatt pedig azon jár az agyam, hogy milyen irányba fejlesszem az új hősömet. Hekker, netán vagány ökölharcos? Kiváló fegyverforgató és fegyvermester? Mert már nagyon várom, hogy újra belevethessem magam Night City neonfényes utcáinak hangulatos világába. És különben is: Majd legközelebb más vége lesz a történetnek! Ellentmondásos? Ja. Szerintem is.

A látvány

Ha uti könyvet írnék, azt írnám, hogy bátran vesd bele magad Night City világába! Járd az utcát! Nézelődjél! Előbb a belvárost! Éjjel! Azt nézd meg mindenképpen! Haladsz az autódban, ami annyira cyberpunk-os, amennyire cyberpunk-os autó csak lehet. Haladsz az utcán és azt várod, hogy Henry Dorsett Case áll majd a következő sarkon és nem V-nek, hanem Molly Millions-nak fog szólítani. Ahogy mész és gyönyörködsz, valami nem hagy nyugodni. A dizájn fantasztikusan el van találva. A házak, az épületek, különbözőek. Látszik, hogy itt nem pár elemet hasznosítottak újra, hanem annyi küllönböző elemet készítettek el, amennyit még játékban nem láttam. Vagy lehet, hogy ez nem igaz? De akkor nagyon jól használták az elemeket, mert sosincs olyan érzésed, hogy “ezt már láttam valahol”. Vagy mégis? Szöget üt az ember fejében, ha közelebb megy a textúrákhoz, hogy “ezt már láttam valahol”. És elkezdenek beugrani olyan játékok, mint a Fallout 4, a GTAV és azt Andromeda. És bizony ezek mind régi játékok. Szóval a garfika nem vág földhöz, csak a gépet, amin játszol, mert nem mutat semmi újat, de a régiből részletesebb textúrával úgy épít fel egy fantasztikus látványt, hogy el is felejted, hogy miért is jutottak eszedbe a régi játékok. Ráadásul a grafikát bárhová is állítod, mindenhol szép marad. Pár részlet elhomályosodik, pár apróság megváltozik, de a játék minden beállítás mellett szép. Persze tartsd a távolságot, ne menj közel semmihez!

És a fények.

A cyberpunk világok ismérve a kékes, lilás neonfényes éjszaka, lehetőleg esőben. Kicsit félve gondoltam rá az első indításkor, hogy bizony nekem nincs RTX-es VGA-m, szóval nem lesznek itt rendes fények. De a fejlesztők itt kitettek magukért. Kétszer dolgoztak. Úgy megcsinálták a hagyományos fényelést, ahogy azt a nagykönyvben megírták. A játék fényei, árnyékai RT nélkül is fantasztikusak.

A zene és a hangok…

A zene nagyon jó. Pont olyan, amilyennek lennie kell. A különböző stílusok, mind mind illenek a játékba, a punk, a rock és a többi nagyon illeszkedik a hangulathoz és a legtöbb zenét még nem hallottam sehol. Valahol olvastam, hogy saját szerzővel dolgoztak. Mindegy, nem is érdekes, a végeredmény számít, ami tökéletesen illeszkedik a világba, sőt sokat hozzátesz. És kell is, mert ez ellensúlyozza azt, hogy a hangok valahogy nincsenek rendben. És itt nem csak arra gondolok, hogy a női karakterem bizonyos helyzetekben férfi hangon kezd beszélni, meg arra sem, hogy sokszor a hang nincs szinkronban a beszéddel, az eseményekkel, meg semmivel, hanem, hogy néha zavarja az ember fülét. Egyszerűen kilóg a játékból és nem is túl változatos. Szerintem itt nagyon kevés hangot készítettek el és nagyon sok helyen felhasználták ugyanazt az effektet, ami ráadásul nem is sikerült túl jól.
A hangokkal amúgy sincs jóban a játék. A karakter egy párbeszéden belül két hangon szólal meg néha. Látszik, hogy külön vették fel, talán még más színésszel is, de biztosan más felszereléssel és más stúdióban. És ez a főhős hangjánál a főküldetés drámai pillanatában ki tudja zökkenteni az embert. Ez az első játék, ahol a hang is képes kizökkenteni a beleélésből. Ilyet még életemben nem tapasztaltam, hogy egy karakterrel beszélgetsz, minden rendben, egyszer csak megváltozik a hangja és, mintha egy gagyi hangszóróból szólna hozzád jobbról a hátad mögül. Biztos bedöglött a hallóinplantom...

Játékmenet

Akció? Kaland? Szerepjáték? A fejlesztők sem tudták mit akarnak és mindenből válogattak, de nem feltétlenül jó érzékkel.
Kezdetnek nagy örömmel vágsz bele a karaktered megalkotásába. Lehetőségek hatalmas tárháza! Nem csak az arcot, de egy csomó részletet alakíthatsz kedvedre, még a nemi jellegben sincs megkötés. Szemek, szájak, arcok, bőrök, tetoválások, sminkek, amit csak szeretnél. Még a körmödet is meg tudod változtatni. lehet hosszú körmöd, számos körömfestéssel és amikor ezen a ponton csak úgy átszaladsz, még nem tudod, hogy ez lett volna a legfontosabb részlet, amit be kell állítani, és nem az arcod, a tetoválás, vagy a frizura. Mert a karakter, amit megcsináltál veled lesz több tucat órán keresztül, miel a játékban sem egy fodrász, sem egy plasztikai sebész, de még egy műkörmös sincs; és ha egy szép hosszú körmöt választottál egy nem túl ízléses körömlakkal, akkor azt nézheted a következő két hétben, hogy a köröm átlóg a kesztyűn, belelóg a fegyverekbe és különben is ronda. A többi részletet meg úgy sem látod, mivel csak fps nézet van a játékban.
Szóval belevágsz. Irány Night City! És már az elején szembe jön veled a hatalmas, tényleg hatalmas tartalom. Addigra, hogy meglátod a főcímet, és kinyílik a játék egésze, már annyi küldetés, mellékküldetés, alküldetés és esemény van a térképen és a listában, mint más játékban összesen. És mész, és csinálod, de valahogy a játék végig fogja a kezed és lökdös küldetésről küldetésre, mert nyomod a főküldetést, hiszen érdekel, mi lesz veled, de nyomod a mellékküldetéseket is, mert érdekel a barátaid, ismerőseid sorsa is és különben is érdekes történetek vannak és mert kell a pénz lőszerre, fegyverre, páncélra (ruhára). És fogja a kezed végig, mert nem enged. Nemhogy karakterek vannak benne, hanem olyan karakterfejlődés, ami még a drámai filmekből is sokszor hiányzik! Azután leállsz és elgondolkodsz. Miért nem enged? És rájössz a szomorú valóságra, hogy azért, mert nincs mit csinálni ezeken kívül. Nincs olyan, hogy szabadon kószálsz, mert nincs miért. Szólnak a hírek, hallod, hogy mit műveltél, találsz olvasnivalót a világból, de egy idő után rájössz, hogy azért ez nem a Skyrim és csak pár történet van újra és újra elszórva a világban. A játékgépeken nem tudsz játszani, a bárokban nem tudsz inni, a lakásodat, autódat nem tudod fejleszteni, nem tudsz új lakást venni, nem tudsz semmit, csak küldetéseket teljesíteni. A ruhaboltba sem azért mész be, hogy jól nézz ki, csak beugrasz, ha van pénzed, és kiválasztod azokat, amiknek a statisztikái jobbak, mint amik rajtad vannak, mivel a játék úgy van megalkotva, hogy gyakran egy kisestélyi is nagyobb páncélt ad, mint egy kommandós kabát, amitől a végén úgy nézel ki, mint a bohócbál bálkirálynője vagy királya, de nem is érdekel, mert úgy sem látszik.
Autókat is csak akkor tudsz venni, mikor a játék felajánl egyet és akkor is csak azt. Nincs egy bolt, ahova bemehetsz, vagy egy játékbeli weboldal, ahonnan szabadon kiválaszthatod magadnak az új járgányt, ha a pénzed engedi. Viszont az autók mindegyike más tulajdonságokkal bír, máshogy kell vezetni, másként gyorsulnak és másként viselkednek a kanyarban. Szóval van itt technika, csak rejtve marad.

A harc

Itt is van technika. A fedezékrendszer elsőre nem is tűnik fel. A klasszikus pc-s “bebújok a fal mögé” jellegű. Azután észreveszed, hogy ha bebújtál, az olyan, mint máshol, ha egy gombbal berántod magad a fedezékbe, mert ha felnézel, ha kinézel, pont úgy működik: fokozatosan dugod ki a fejed a fedezék mögül. Ki kell próbálni! A legjobb, amivel eddig találkoztam.
Az ellenség még könnyű fokozaton sem hal bele egy lövésbe, de miért is tenné? Emlékeztek az első Teaser Trailer-re? Na azért nem hal meg egy lövéstől ebben a világban senki.
És minden módon tudsz harcolni: bemehetsz csendben, meghekkelheted a dolgokat, rájuk robbanthatod a fél felszerelésüket, kilőheted őket a saját fegyvereikkel, vagy közelharcban zúzhatsz, de úgy is dönthetsz, hogy rájuk rúgod az ajtót, beköszöntesz egy gránáttal, majd belépsz és mindenkit addig lősz, amíg meg nem hal ólommérgezésben, hacsak nincs kedved az egész bandát mesterlövészként egyesével leszedegetni.

És mész és fejlődsz…

Mert van itt egy olyan összetett fejlődési rendszer, hogy nyugodtan tanulmányozhatják a híres rpg fejlesztők is. Van mit tanulni; jót és rosszat egyaránt. Mert itt is van egy kettősség. Nézed a fejlesztési lehetőségek hatalmas tárházát, válogatsz és gondolkodsz, hogy mi lenne jobb? Tudjak kést dobni, vagy épp visszakézből akkora pofont adni, hogy fájjon? Majd egy idő után azon veszed észre magad, hogy csak úgy lövögeted el a fejlesztési pontjaidat a nagyvilágba, mert ugyan kit érdekel, hogy az fegyver, amit használsz majd 3%-al erősebb lesz? Veszek jobbat! Pedig van mind gondolkodni, csak nehéz rájönni arra, hogy min érdemes gondolkodni és min nem, mert elsőre nehéz átlátni az egészet. Statokkal, inplantokkal csinálhatsz magadból egy csendes bölcs nindzsát, aki komoly párbeszédeket folytat és csendesen legyilkol egy tucat ellenfelet, mielőtt azok rájönnek, hogy egyáltalán van ott valaki; vagy lehetsz te egy nagypofájú telepi vagány, aki előbb lő, aztán sem kérdez, hanem inkább el lő valami gyenge poént.
Annyira összetett a fejlődési rendszer, hogy nagyon nehéz leírni, hacsak nem az a terv, hogy egy komplett könyvet írjon az ember. Szóval én ezzel meg sem próbálkozom. Annyit elárulok, hogy ha rájössz az ízére, akkor ez egy fantasztikusan összetett, jól kidolgozott rendszer, csak nehéz erre rájönni, mert szintlépésből sem csak egyfajta van, meg a tulajdonságod is nő a használattól, de csak addig, amíg a stat engedi, ami kétszintű és ami csak akkor emelhető, ha használod is és … Hagyjuk!

47,9 óra

Ez a játék egy bug antológia. Minden eddigi játék összes ismert hibájából legalább egyet itt is meg fogsz találni. És ezek egy része javítható, de egy másik része biztos, hogy nem, mert az alapoktól újra kellene ehhez építeni az egészet, és ez a játék néhány fájó hiányosságára is igaz, hogy javíthatatlan, mert olyan, amit nem lehet DLC-vel bele csempészni. Azonban a hangulat magával ragad, a történetet könyvként is letehetetlen lenne, itt meg rángat magával és arra sarkall, hogy még csinálj meg egy küldetést, akár mellékküldetést is. Ez a játék egyszerre lehet az évtized legjobb és legrosszabb játéka is, attól függően, hogy honnan nézzük, de ez egy nagyon jó alap. Már várom a következő részt, hogy újra belevethessem magamat ebbe az érdekes és hangulatos világba, de már egy olyan játékban, amiből nem rángat ki állandóan valami hiányosság, vagy hiba.

Szóval, ha legközelebb Night City-ben járok, akkor az összes dizájnér, szöveg- és küldetésíró a vendégem egy NiColára, vagy egy Johnny Silverhand-re. Megbeszéljük a világ dolgait és kigúnyoljuk a sarokban szégyenkező animátorokat, fizikáért és más hasonlóért felelős programozókat, meg azokat a lúzereket, akik az optimalizáláson dolgoztak, miközben kéjes örömmel nézzük, ahogy a kidobók kivágják az összes marketingest az esős, neonfényes utca legmocskosabb pocsolyájába.