Gyerekkorunk konzolja 3. rész: Mario bűvös botja (NES)

Nagyon sokszor válaszút elé kerülök mikor a ma megjelent játékok között próbálok eligazodni és szórakozásra vadászni. S a válaszutak megfejtése legtöbbször nem azzal végződik miszerint kiválasztok egy számomra szórakoztató programot, hanem az \"inkább nem játszom semmivel\" érvet hozza elő az elmém mert valamiért kihűlt bennem a régi énem aki első számítógépét megkapva minden nap iskola után alig várta, hogy megnyomhassa a bekapcsolás gombot és véget nem érő kalandokba csöppenjen különféle univerzumokban.

Nagyon sokszor válaszút elé kerülök mikor a ma megjelent játékok között próbálok eligazodni és szórakozásra vadászni. S a válaszutak megfejtése legtöbbször nem azzal végződik miszerint kiválasztok egy számomra szórakoztató programot, hanem az "inkább nem játszom semmivel" érvet hozza elő az elmém mert valamiért kihűlt bennem a régi énem aki első számítógépét megkapva minden nap iskola után alig várta, hogy megnyomhassa a bekapcsolás gombot és véget nem érő kalandokba csöppenjen a Return To Castle Wolfensteinnel újra és újra. Sokszor eme vakmerő állítást szoktam felhozni ennek a témának a lezárására: Öregszem gyerekek, meguntam már a lenyúzott bőröket s a monoton akciókat. Azonban ez túl egyszerű és túlontúl eltúlzott állítás. Mindenki átélte már szerintem azt a túladagolást amit a Pc játékok vagy más programok okoznak. De az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen finnyás és néha azt mondom pár hétre, hogy elég volt a játékokból. Én ilyenkor gy tekintek ezekre a programokra mint vérszomjas elmetépő szörnyetegekre akik az agyad legmélyebb pontján rágják szét az utolsó ép részedet amivel fel tudnád fogni, hogy egy időre elég volt ezekből a játékokból.

Manapság egyre többször tapasztalom, hogy elég volt a szépen megalkotott és az ezerszer lerágott történetekből amiket értelmetlen élménnyel fűszereztek meg. S ha hiszitek ha nem ilyenkor jön el a "nintendo" játékok ideje. Ezek azok a játékok, amelyek soha nem fognak csalódást okozni és amelyek nem rendelkeznek gatyaszaggató robbanásokkal és eszméletlen kártyaégető grafikával, de erejük annál nagyobb. Hogy mi ez az erő? Szerintem ezekhez a játékokhoz nem csak puszta szeretet kötött minket abban az időben (90-es évek), már már kötődés alakult ki bennünk irántuk. Nem vagyok az a nagy pszichológus ember, viszont azt tudom, hogy ha valami nagyon köt minket valamihez azt vérszomjas farkasként védelmezzük és soha nem engedjük a becsületét bemocskolni. A sárga kazettás "konzol" régen nálam pontosan ilyen volt. A fent említett kötődés pedig sokkal de sokkal erősebb gyökereket vert az elmémben mint bármelyik agyonturbózott marketingtermék a mai világból, na jó hazudtam, amit a Return To Castle Wolfenstein-nel éltem át mint első Pc-s lövölde az leírhatatlan és örök emlék marad mind a mai napig.

Viszont ha visszagondolok azokra az órákra amiket ebbe a szórakozásba fektettem bele nem csak egyszerűen pár játék ugrik be, ezekben rejlik az egész gyerekkorom (egy része). Sajnos ez olyan dolog amiket szavakkal nehéz leírni azonban ha mi (akik még éltek ebben a korban és játszottunk ezekkel a játékokkal) tudjuk miről van szó, összeszorul a gyomrunk és számos mit számos végtelen emlékkép ugrik be amiket elménk legmélyén őrzünk s amire mindig jól esik majd visszagondolni. Tudom mindenki számára van legalább egy olyan "kazetta" ami a szíve csücske lett, ami a legféltettebb kincsévé vált gyermekkorában, nekem is van és ezt hoztam ma el nektek, ez nem más mint a Super Mario 14.

Fogalmam nincs, hogy tényleg matematikailag korrekt számozást kapott-e ez a sorozat vagy úgy működött mint a mai focisták "megszámozása", hogy "Te Béla neked hányas lesz a mezed?" "A tengerimalacom 4 évet élt, a kutyám 1996-ban született és 6 éve kaptam meg az első labdámat amit egy ablak összetört, szóval a szám legyen mondjuk 142" (remélem levágtátok az értelmét). De nem is ez a lényeg. Hiába a Super Mario Bros a legtöbb régi motoros nagy kedvence nekem mégis a 14. része lopta be magát a szívembe. Félreértés ne essék, a Sega Megadrivomon futó alap játékok első dobogósa ő volt mint számtani sorrendben mint kedvencek között, azonban nagynénémtől mikor megkaptam az általam megnevezett "Botos Máriót" valami hatalmas energia szabadult fel bennem.

A Super Mario 14. részének nevezett epizódja szakított a Super Mario bros hagyományaival, eltekintett a varázsgombáktól és az általuk okozott szuper erőktől. Szinte majdnem minden olyan elemet elhagytak ezen részben ami a klasszikus alapkövei voltak, hiszen nem kell betonfalakat a fejünkre kalapként felpróbálni, nem kell többé gombákat ennünk, hogy hihetetlen sebességgel bajuszos csipiszből átlag emberré fejlődjünk és el lehet felejteni a klasszikusnak számító rész ellenfeleit is. Na jó nem egészen mindegyik ellenlábasunk tűnik el, hiszen marad egy kettő nosztalgikus karakter aki csak még jobban feléleszti bennünk a bennünk lakozó kis kölyköt. A helyszínek, a főgonosz párbajok az akadályok szinte teljesen eltérnek az eredeti koncepciótól egyetlen dolog egyezik meg teljesen a két játékban, az pedig a célunk.

Nem hiszem, hogy hosszan kellene áradoznom egy sárga kazettás játék történetéről hiszen abban a korban amikor még ezekkel játszottunk az volt a lényeg, hogy játszunk valamivel és valami csoda folytán még a mai szemmel elég furcsa és élettelennek bizonyuló játékot is kiemelkedőnek tartottuk, talán azért mert akkor még nem volt ennyi elvárás és csillogás mint manapság és ez nem csak a játékokra igaz, viszont ebbe most nem megyek bele. A főbb történetszálak amik az ilyesfajta (nintendo) játékok többségét kitették az a szerelem és a rablás. Minden Mariohoz hasonló hősnek volt egy múzsája akit valami gonosztevő folyton elrabolt csak, hogy idegesítsen minket (csak megjegyzem ez olyan mint nálam M.J.). De konkrétan szólva már nem a királykisasszonyért kell számos kastélyt meglátogatnunk sárkányokat grillezve, hiszen a hősünk szerelme egy fekete hajú (talán Ázsiai) asszonyka akit két elmebeteg nem is tudom minnek nevezzem tudós párnak talán vagy a Fél szemű pánkos papó és a villámokat ürítő mamó. Őszintén nem keresem lassan felnőtt fejjel a logikát a karakterekben mert nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy ez a két fura szerzet egy párt alkotnak és elrabolják Mario szerelmét és vajon mi lesz a küldetésünk? Éhes vagyok...

Hol is kezdjem? A hosszával. Így újrajátszva sajnos azt véltem felfedezni, hogy nagyon rövid, talán azért is mert már eléggé hozzászoktam a játékokhoz és ha nem csinálok ki úgy 30-40 ellenfelet képes vagyok gyors fokozatra váltani. De a tényt nem szabad a levegőben lógni hagyni, hogy akkor még nagyon kicsi kölyök voltam, örültem ha a egyedül fel tudtam ülni a biciklire és sérülések nélkül lesiklani egy zúzós lejtőről (sajnos nem mindig sikerült!) talán ekkor minden sokkal hosszabbnak tűnt nem igaz? A vajas kenyér, a felhőtlen szórakozás és persze ezek a játékok, amiket minden nap újra és újra elkezdtünk nyúzni csak azért, hogy újra és újra átéljük a szebbnél szebb emlékeket és persze azért, hogy végre megtudjuk, melyik ****ott kastélyba bújt el a hercegnő. A régi korral ellentétben viszont már lehet olyan ördögi eszközöket is alkalmazni játék során mint a csalás. El lehet menteni és mily meglepő később be is lehet tölteni az állásokat így nem kell folyton újrakezdenünk egy egész játékot mint lánykorunkban, de én ezt csak elvetni tudom, hiszen mint mondtam így is elég rövidek a játékok (persze nem egy két percesek, van amit 45 perc alatt sikerült kipörgetnem) mentésekkel és betöltésekkel élettelenebb és ha fogalmazhatok így üresebb lesz az összkép és azt a nyögést adjuk elő amit a legtöbb mai játékos ha meglát ilyesfajta játékokat (wáooo, most már mehetek a WC-re).

Először is rögtön vázoljuk fel a tűzerőnket. Búcsút veszünk a "begombázásnak" s a varázs mezőn termő villogó pimmpacsoknak. Újdonsült fegyverünk egy kifényezett bot amiből egyszerre négy gyilkos golyót tudunk ellenfeleinkre lőni. Ezek a muníciók kiköpött másai a brosban lévő tűzgolyónknak némi átszínezéssel. A lövések gyorsak pontosak és halálosak. A helyszínek is nagyon a szívemhez nőttek gyerekként hiszen elég változatosak és baromi látványosak még akkor is ha csak 2 dimenzióban csodálhatjuk meg azt. Soha nem fordulunk meg ugyanazon a helyszínen kétszer, kivéve ha elvesztjük a küzdelmet az ellenfelekkel szemben és kénytelenek vagyunk újrakezdeni, de itt most az előrehaladásra gondolok. Lesznek itt óriási téglákból kirakott épületek, mocsarak, felhőn ugrálások, jeges havas utak és persze a szívem csücske a *nem beszélek csúnyán* vízben úszkálások. Őszintén annyira nem szerettem ezeket a szinteket egyetlen Marioban sem mint a a tényt, hogy a sárga kazetták csak hatalmas dobozok és csak egy kis részét hasznosítjuk mi igazán (kommentben kérdezhetsz mi bajom volt itt rendben? Mert jelenleg még én sem tudom). A helyszínek remekül kidolgozottak és baromi hangulatosak egytől egyig. S ami fontos a főgonoszokhoz passzolnak.
Az ellenfelek táborát olyan félelmetes szörnyek erősítik mint a Mario Brosbol megismert teknősbékák, a hátukból gyilkos tüskéket növesztett páncélos vörös színű tüskés páncélos piros színű sündisznók? Emlékszem ezeket egy vigyorgó masnis felhő dobálta ki a fejéből de azóta sem tudtam megfejteni miféle szörnyetegek ők. Őszintén szólva ez a kettő ellenfél maradt meg a klasszikus Mario ellenfelei közül a teknőc és a ... egyezzünk ki sündisznónál oké? De mielőtt félreértenétek nincs okunk panaszra hiszen olyan ellenfelek lépnek a helyükbe akik hozzák a számomra felállított elég furcsának számító de elég emlékezetes tulajdonsági sorrendet. Kezdjük is el szépen:

1. Az alap ellenfelek akik igazából a "kamikaze" célt szolgálják
E csoportba tartoznak azok az ellenfelek akik nem rendelkeznek önálló tűzerővel, helyette saját magukat használják romboló fegyverként. Hogy példákkal éljek kiemelem a Mario Brosbol ismert teknőcöket és sündisznókat, s az egyedi ellenfelek közül a háromlábú gombafejű lények és a pingvinek. Eme öngyilkos merénylőkből akad a legtöbb a szinteken és eléggé nagy számban s hatalmas változatosságban, ezért is nem gondolom, hogy mindet felsoroljam. Végül de nem utolsó sorban ide tartoznak azok az igen idegesítő ellenfelek akik csak arra vannak, hogy megtépázzák az utolsó idegszálaitokat is, ezek a lebegő barátságtalan lények mindvégig ott lebegnek a fejünk fölött s a megfelelő alkalmat kivárva lecsapnak ránk, ilyenek a mocsaras területeken élő denevérek és méhek.

2. A saját tűzerővel rendelkező riválisok
Nos! Mielőtt a második és egyben utolsó csoportot is szemügyre vennénk még szóba hozom a tényt, hogy ebben a játékban az ellenfelek táborában nem csak a nagy választékot kell keresni hanem azok látványát és kialakítását is. Úgy értem olyan furcsa és nem hétköznapi lényekkel fogunk megmérkőzni, hogy az szinte már beteges (de egyáltalán nem a rossz irányba tolódik el). Ha azt gondoljátok elfogult vagyok nézzünk pár példát. Rögtön a játék 2. szintjén egy elég beteges és furcsa tüzelési móddal találjuk szembe magunkat. Képzeljetek el pucér gyerekeket akik óriási vízsugarakat lőnek ki a p..... lábuk közéből, nem tudom jobban megfogalmazni, hogy ne legyen sértő. Aztán ott vannak a térdig megrajzolt szőrös kihipózott lábak amik az evolúció során ananász szárakat növesztettek comb helyett.

Na de, hogy a fő ellenségekről is szó essen megemlíteném kérem szépen, hogy az egyik legélvezetesebb és lefeszültebb csatákat fogjuk vívni harci babkarónkkal. A szintek végeztével nem állhatunk meg cigit inni és sört szívni hiszen mielőtt más tájakra kalandozhatnánk le kell számolnunk a helyszínen portyázó fő gonoszokkal is. Vannak akik a taktikázásra összpontosítanak de olyanok is akik fejjel rohannak szó szerint a falnak mindenféle stratégia vagy meggondolás nélkül, és persze azok akik egyáltalán semmilyen fenyegetést nem jelentenek számunkra. Megjegyezném, hogy a tűz idéző (leginkább Dragon Ball figurára emlékeztető) hapsi, a végbeléből gyilkos villámokat idéző banya és a jégkorcsolyás copfos szaltókat ugró lány elég veszedelmes ellenfelek hiszen taktika nélkül őket nem győzhetitek le. Végezetül essen pár szó arról, mégis miként működik ez a csodás játék. Pontokat továbbra is előszeretettel lehet majd gyűjtögetni és ha elég ügyesek vagyunk a szintek végeztével ez a gyűjtögetés megjutalmaz minket további extrákkal. Az "alap" Mariotól eltérően lesznek bezárt ajtók amik kinyitásához értelemszerűen kulcsokat kell majd keresnünk, az életerőnket feldobhatjuk szintén gyűjtögetéssel. Ellátogatunk majd jeges havas tájra, a felhők birodalmába, s ha elég ügyesek leszünk kiszabadíthatjuk a gonosz robotember karmaiból szeretett múzsánkat. Úszkálhatunk cápákkal, pöröghetünk a varázsbotunkkal. Tényleg végezetül pedig a zenékről engedjétek meg, hogy elmondjam, hogy zseniálisak. A képi világ mellett a zenei rétegek azok amik vissza tudnak emlékeztetni minket nagyon sok szép régi emlékre amelyeket leírhatatlan újraélni, ha egy pillanatra is de újra gyerekek lehetünk a kis kazettáinkkal együtt, s ezt jelenti számomra a hangzás ebben a játékban.

A konzolos sorozat 3. epizódjában megismerkedhettetek Marioval aki lemondott arról, hogy begombázzon, helyette egy varázsvesszővel szeli át az univerzumot szerelméért. A sárga kazettás nintendo játékok között számomra ő volt a legmeghatározóbb, ő rendelkezik a legtöbb emlékemmel amit annak idején lánykoromban sikerült megélnem. Aki még nem nagyon vagy egyáltalán nem is hallott a karakter 14. kalandját az sürgősen keresse meg a piacon a (kettőt adok hasszázé) pultnál vagy szerezze be ingyenesen az internetről és azonnali hatállyal ugorjon fejest a kalandba mert... a fenébe miért is keresek indokokat?