Értékelések

Story: A The Last of Us Part II sztorija a bosszú meséje, de mellőz minden romantikát, amelyet esetleg ehhez a fogalomhoz társítanánk. Itt csak ösztönszerű cselekedetek sora van, amelyek mindenkit bemocskolnak, akármennyire is jó szándékok vezérlik. Elképesztően nehéz spoilerek nélkül beszélni a The Last of Us Part II sztorijáról, de nem feltétlenül lehetetlen. Ahogyan arról a stúdió a reklámkampányok során nem egyszer le is rántotta a leplet, Ellie bosszút igyekszik állni egy tettért, ami miatt bármelyik játékos hajlamos egyetérteni vele, ugyanakkor a történet mégsem áll meg egy közhelyes revánshadjárat szintjén. A TLOUP2 egyrészt bemutatja, hogy egy céltalan élet – Ellie-é – hogyan talál célt azáltal, hogy a gazdája végre tudja, hogy mit kell tennie és ezért képes elmenni bármeddig, sőt, még azon is túl. Ugyanakkor egy olyan nézőpontot is kínál, amely demonstrálja, hogy mi történik, ha valaki eléri a lehetetlennek tűnő elhatározást, és meg tudja torolni a vélt vagy valós sérelmeit. A bosszú a The Last of Us Part II-ban különösen mocskos sztori: teljesen mindegy, hogy csak megpróbálod beteljesíteni, vagy netalántán sikerrel be is végzed, bemocskol mindenkit, aki segít neked, vagy akár csak szemet huny a rögeszméd felett. Döbbenetes az az alaposság, az a részletgazdagság, ahogy Druckmann és csapata bemutatja, hogy minden éremnek két oldala van, ugyanakkor húsba- és szívbemarkoló az a tény is, hogy a szóban forgó érme, bármelyik oldalára is essen le, nem képes feloldozást hozni. Pedig a történet hőse ezt a feloldozást hajszolja, és ezért képes bármit kockára tenni, még akkor is, ha ebben gombafertőzöttek által uralt világban egyetlen egy hibaért is súlyos árat kell fizetni. Azt pedig Druckmannék már a történet legelején tisztázzák, hogy mondjuk a Trónok harca hírhedt nyolcadik évadával ellentétben itt nincsenek „védett” karakterek, egy olyan világban, amelyben az élet cérnaszálon függ, bárki elbukhat, méghozzá a legbanálisabb, vagy éppen akár a legkevésbé kézenfekvő módon is. Grafika - játékélmény: ebből a szempontból a The Last of Us Part II Remastered gyakorlatilag az első részben megszokott prezentációban folytatja (talán a legjobb összehasonlítási alap a God of War: Rangarök). A készítők csak apróságok tekintetében egészítették ki a jól bejáratott formulát, miközben azért ügyesen belecsempésztek egy-két apró újdonságot, de összességében ismételten pompásan ötvözték a modern kori videojátékos mechanikát a filmszerű átvezető animációkkal. Ezúttal az általam fölöslegesnek tartott gomb nyomkodásos akciószcénák sem bizonyultak túl zavarónak, mindamellett, hogy engem általában valamelyest az őrületbe lehet kergetni velük, ugyanis alapvetően szimplán kényelmes, olcsójános megoldásnak találom egyik-másik feszültebb jelenet (vagy boss harc) bevetése kapcsán. Gustavo Santaolalla nagyszerű muzsikája és a PC port kedvéért – a megfelelő hardver birtokában – felturbózott háromdimenziós hanghatások remek atmoszférát teremtenek.

2013 óta tolom, életem a játék. Még mai szemmel is brutálisan tetszik a game, mind grafikailag és játékélményileg. Az Online már egy kicsit másabb, manapság egyre több modderrel találkozom, jó lenne valahogy tenni ellenük. Összességében a világ egyik legjobb játéka, és külön tetszik, hogy mai napig is kap frissítéseket így közel 12 év elteltével.