Én, a robot - Spareware

Minden játékos esetén vannak műfajok, amik nem tartoznak a kedvencei közé, és nem mozog bennük túl otthonosan. Nekem abszolút ilyenek az izometrikus nézetű akciójátékok, mert bár játszottam eggyel-kettővel a műfaj képviselői közül, nem mondhatom, hogy túlságosan sokat konyítanék hozzájuk. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatok jól egy ilyen játékkal való interakció közben, sőt, néha szükség is van arra, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból. Úgyhogy vágjunk bele!

A Spareware a távoli jövőben játszódik. Mi egy robotot irányítunk, akit a tervezője, HelOS felkér, hogy pusztítsa el az emberiséget rettegésben tartó rendszer központját, a Magot, és ezzel mentse meg a világot. Nyilván egy ilyen típusú játéknak nem mindig az a lényege, hogy mélyenszántó filozófiai gondolatokat tartalmazzon, vagy doktori disszertációt lehessen írni belőle, de ez azért egy kicsit túlságosan is klisés, faék-egyszerű alaphelyzet, és talán nem árulok zsákbamacskát azzal, hogy a játék legvégéig nem is fogunk semmiféle történethez akárcsak közel álló dologgal találkozni. De várjunk csak! Messze nem túlcizellált történet, utána pedig intenzív játékmenet. Honnan is ismerős ez? Körülbelül minden második androidos játékból…

A játék alapjai, és kevésbé alapjai

Ezek után tehát bedobnak minket a mély vízbe. Először egy oktatópályán tapasztaljuk meg az alapokat. A feladatunk eljutni A pontból B-be, és közben kerülgetni, vagy megölni azokat az ellenlábasokat, akik ebben meg próbálnak akadályozni minket. Ha elvesztjük a fejünket, és két karunkat, akkor sikerrel is jártak, de a tutorial alatt ettől nem nagyon kell félni. Az ellenfeleken kívül biztonsági kapuk és pajzsok állhatják el az utunkat, ezeket a generátoruk elpusztításával semlegesíthetjük. A pályákon találkozhatunk parkoló autókkal, amelyeket megsemmisítve loothoz jutunk. Ez eddig nem hangzik bonyolultan. Az első pálya sem túl komplikált. Itt már folyamatosan özönlenek az opponensek, de ezeknél csak botok vannak, egyedül akkor veszélyesek, ha bekerítenek minket. Inkább csak komikusak, amint botjaikat egyszerre rázva közelítenek meg, mint egy lincselő-hangulatban fürdő, feldühödött tömeg. Aztán a következő pályán már vannak pajzzsal ellátott, és lőfegyveres biztonsági erők is, de ez sem okozhat gondot. Szépen lassan haladunk a pályákon, aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy ez már nem az a játék, mint aminek indult. Arra leszünk figyelmesek, hogy az előbb említett ellenfeleken kívül lángszórós, vagy mesterlövész-puskás katonák vadásznak ránk, hatalmas, néha körfűrészként pörgő szuperellenfelek nehezítik meg az életünket, a falból vagy a földből előbukkanó lövegtornyok szórják ránk az áldást, a földet füstgránátok és taposóaknák borítják, és lézer jelzi a légicsapás becsapódási helyét… És akkor meghalunk.

A játékmenet borzasztóan intenzív, és bár nem bonyolult, elég nehéz ráérezni a jó ritmusra. Azt is fontos megjegyezni, hogy ez nem az a játék, ahol megállunk egy helyben, és mindenkit kinyírunk. Ez már csak azért sem lehetséges, mert az ellenfelek folyamatosan generálódnak. De egyébként is, a játéknak a mozgás része fontosabb, mint a lövöldözés, a pályák többségét (a generátorosakat leszámítva) különösebben nagy body count nélkül be lehet fejezni, és nem is mindig érdemes az események sűrűjébe csöppenni. Az olyan pályákon, ahol pajzs védi a kijáratot, ott már más a helyzet, de ahhoz nem árt megismerni a térkép felépítését.

A játszóterünk

Adott Helsinki térképe (azért szimpatikus, hogy nem New York-ban kell megmenteni az emberiséget, bár mivel a fejlesztőcsapat finn, ezért nem meglepő a döntés – persze akinek úri kedve úgy tartja, az játszhat Londonban, vagy Las Vegasban is, nagy különbségek nincsenek). A közepén helyezkedik el a Mag, és a pályák ezt különböző gyűrűkbe csoportosulva veszik körül. A gyűrűkön belül szabadon mozoghatunk (persze egyesével), de az egyes körök között csak a kapuként funkcionáló pályákon át lehet közlekedni. Ezeken a pályákon azonban nem olyan egyszerű áthaladni, ugyanis a kijáratot energiapajzs védi. Először tehát az ezt működtető három generátorral kell végezni, amelyek önmagukban sem könnyű feladatok. Egyrészt a generátornak van három szellőzője, amelyek felváltva emelkednek ki a földből, és ezeket kell először megsemmisíteni, hogy meggyengítve a pajzsát elpusztíthassuk az áramfejlesztőt. És ugye mindezt háromszor egy pályán, plusz el kell jutni a kijáratig. Hiába, gyerekjáték… Persze messze nem teljesíthetetlen feladat, csak itt szembe kell szállni tekintélyes mennyiségű ellenféllel, mert bizony körülveszik a generátort. Egyébként a városban összefuthatunk olyan pályákkal is, ahol egy halálosztag vesztegel, itt a feladatunk a túlélés lesz, az osztag felbukkanásától számított egy percig.

A játék amúgy élvezetes, és adrenalinban gazdag, elsőre legalábbis nem sejtettem, hogy ilyen jól fogok szórakozni. Néha persze felhúzott, eleinte különösen frusztrálóak tudtak lenni a nehezebb részek, és még egy kicsit repetitív is (rosszmájúan mondhatnám azt is, hogy valamilyen szinten ez a műfaj sajátossága), de mindenképpen jó élmény a vele töltött idő.

Fejlesztést a robotnak!

Hogy azért a húzósabb helyzetekben is legyen esélyünk, a játék kapott egy egész jó fejlődési rendszert. Először is, a robotunk különböző részekből áll, úgymint fej, két kéz, láb és torzó. Ezeket mind külön-külön fejleszthetjük, testre szabhatjuk, fegyverből például 12-féle van, az egyszerű nyílpuskától a shotgunon át a rakétavetőig. A test többi része pedig különböző bónuszokat ad, és természetesen a kinézetet is megváltoztatják. Azonban ezeknek az alkatrészeknek költsége van, amiket a nálunk lévő pénzből kell kifizetnünk. Ha egy alkatrész elpusztul a játék közben, akkor értelemszerűen újat kell beszerezni, ami a speciálisabb daraboknál bizony nem olcsó, és ha elfogy a pénzünk, akkor game over, úgyhogy nem árt óvatosan költekezni, különben könnyen pofára esés lehet a vége.
De nem csak így upgrade-elhetjük robotunkat. A teljesített pályák után XP-t kapunk, szintet lépünk, és szintlépésenként képességpontot is kapunk ezeket egy igazán komplex, több osztályra osztott képességfán költhetjük el. Van itt minden, a gyors sprinttől kezdve a szövetséges drónig minden, ráadásul az egyes képességeket fejleszthetjük is, három lépcsőben. Egyébként arra érdemes odafigyelni, hogy passzív jártasságunk bármennyi lehet, de az aktívak közül csak hármat vihetünk magunkkal. Ezek a képességek amúgy egész hatásosak, úgyhogy mindenképp érdemes foglalkozni velük.

Multi és egyéb állatfajták

A Spareware egyedül is szórakoztató, de haverokkal a legjobb tolni. A játéknak van helyi együttműködő többjátékos módja (local co-op), aminek köszönhetően a játék bármely pontján behívhatjuk egy barátunkat, hogy segítsen. Akár négyen is lehet játszani, és ilyenkor eluralkodik a káosz, de hatalmas élmény az egész. Kár, hogy sok alkalmam nem volt ezt élvezni, mert online verzió nincs, és azért nem mindig egyszerű három embert leakasztani a fogasról, akik éppen Spareware-ezni szeretnének, de legalább belepillantani volt alkalmam.
Van egyébként kompetitív multi is, akár 8 játékossal. Itt a meccs feltételeit teljesen testre szabhatjuk, az újraéledési időtől kezdve a loot gyakoriságáig. De amúgy sem spórolták ki innen a tartalmat, játszhatunk deathmatch-et, team deathmatch-et, utóbbit akár négy csapattal, kapunk három pályát, és nyolc osztályt a robotoknak, szóval itt is minden adott a jó szórakozásra. De hogy innen miért maradt ki az online opció, az már tényleg rejtély. Mert lássuk be, arra tényleg nehéz példát találni, hogy nyolcan játszanak egyetlen képernyő előtt. Biztos jó lehet, csak megvalósítani nehéz.
Mindazonáltal a Spareware egy egészen korrekt partijáték is lehet, és ha haverokkal játszik az ember, az tényleg új dimenziókat ad a játékmenetnek. Más kérdés, hogy előnyben vannak, akik Xbox-kontrollerrel felszerelt ismerősökkel rendelkeznek, én mindenesetre nem bántam volna, ha van online multi is, de sebaj.

A sötét oldal

Sajnos a játék rendelkezik egy csomó elég ciki, és szerintem könnyen elkerülhető hibával. Szándékosan nem bugot írtam, mert szigorúan vett bugból nem nagyon van a játékban (bár ezt nem nevezném különösebben meglepő teljesítménynek), de egyéb bosszantó hibák sokkal inkább. Ennek egy része az irányítás. Az egy dolog, hogy kontrollerrel sokkal gördülékenyebb, mint billentyűzet-egér kombóval, de utóbbiakkal is egészen kézre áll. A nagyobb probléma, hogy benne maradtak a játékban olyan interakciók, amelyeknek nincs billentyűzeten megtalálható megfelelőjük. Ilyen például a hackelés (ezzel pénzhez lehet jutni). Az ember odamegy a feltörendő objektumhoz, és felvillan, hogy a kontroller A gombjával kezdhetünk neki a dolognak, de az addig ilyen pillanatokban bevált Space-re nem reagál a játék. A beállítások között sem találtam erre megoldást. A másik hasonló szituáció a game over feliratnál van. Innen is A gombbal kellett volna továbbhaladni a főmenübe. Volt időm, az egész billentyűzetet végignyomkodtam, de semmi, úgyhogy maradt a jó öreg Feladatkezelős megoldás, hogy egyáltalán kiléphessek a játékból.
A robot alkatrészeinél az új típusokat a különböző (egyébként kifejezetten jópofa) achievementekkel lehet kioldani. A baj csak az, hogy a játék nem mindig szinkronizálta ezt a Steammel, így számos esetben hiába volt már megszerezve a kért teljesítmény, az alkatrész csak nem akart feloldódni. Nem azt mondom, hogy ez teljesen tönkre vágja a játékot, de finoman szólva bosszantó.

Körítés

A játék egyébként technikai oldalon rendben van. A grafika teljesen oké, ennél abszolút nem kell több. Az effektek is mutatósak, ellenfeleink igazán művészi húscafatokká robbannak szét. Még azt is mondhatnám, hogy egészen designos a játék. Nem arról van szó, hogy a látványtervezés csodája, azt pedig végképp nem állítom, hogy saját univerzumot teremt, sőt, nem is látszik a környezeten, hogy a jövőben játszódik, de nem néz ki rosszul.
A hangokról sem mondhatok el sok rosszat. Az effektek vállalhatóak, és a zenéje is nagyon jó, ez a hardrock betét kifejezetten illik a játékmenethez, és az adrenalinlökethez is hozzájárul. Kár, hogy a soundtrack nem sikerült valami terjedelmesre. Amúgy az optimalizálással sincs probléma, ahogy én láttam (bár elég kicsi a gépigénye, így ezt nehéz meghatározni), a futtatása nem fog problémába ütközni. A beállítások is kellően kielégítőek, így minden elismerésem a Rusto felé, technikailag teljesen jó játékot alkottak.

A Spareware nem egy rossz játék. Bár csak alig több, mint egy tucatnyian fejlesztették, mégis egy egészen egyedi, szórakoztató, (néha túlságosan is) intenzív játékot hoztak létre. A körítés rendben van, és tartalom is van a játékban, de mindenképpen kár a szarvashibáiért és az online multiplayer hiányáért. Nem drága, mindössze 10 Euró Steamen, szóval akit érdekel, nem lesz baja, ha megveszi, de leginkább baráti társaságoknak éri meg a vételt.

Értékelés
Grafika: 80%
Hangok/zene: 70%
Játékélmény: 77%
Összességében: 73%