Gyomorrontás - Eggggg

Már több hónapja nem csináltam androidos tesztet, úgyhogy éppen itt volt az ideje, hogy ismét belevessem magam a telefonos játékok rengetegébe. Ezt pedig nem mással teszem meg, mint a Hyper Games nevű norvég fejlesztőcsapat alkotásával, az idén ősszel megjelent Eggggg – The Platform Puker-rel, ami már a címében is abszolút szofisztikált szórakozást ígér.

Még a Rayman Adventures tesztemben írtam arról, hogy igenis szükség van az olyan játékokra, amik nem feltétlenül akarnak komplex játékmechanikákat, vagy bonyolult történetet tartalmazni (nyilván nincs bajom az olyan játékokkal, amikben ezek megtalálhatóak, csak ezek sikeres átadásához olyan tehetség kell, ami nem mindenkinek adatik meg), nem akarnak filozófiai kérdéseket taglalni, egyszerűen csak azt a funkciót szolgálni, amit a videójátékok a nyolcvanas évek óta ellátnak: szórakoztatni.
Arra azonban nem emlékszem, hogy csak egy szóval is említettem volna, hogy külön jó, ha az adott játék semmiféle értéket nem képvisel. Azt pláne nem mondtam, hogy pozitívum lenne, ha egy játék kifejezetten alpári. Milyen kár, hogy az Eggggg fejlesztői úgy gondolták, hogy attól, hogy a játékuk nem illeszkedik semmilyen értékrendhez, már szórakoztató, és vicces lesz a végtermék…

„Pusztító alpáriság”

De nézzük csak, mi is itt a probléma! Adott a főszereplőnk, Gilbert, aki miután összeveszett a nagynénjével, elszökik otthonról, hogy aztán egy a valóságtól teljesen elrugaszkodott világban találja magát. Itt beleesik egy óriási tojásba, és mivel ezekre borzasztóan allergiás, el is kezd sugárban hányni, hogy aztán abba se hagyja a játék végéig. Most szerintem az igényes játékosok egy része már lelkiekben lemondott a játékról, és talán nem is véletlenül. Most tekintsünk el attól, hogy a játék története ezzel nem csak összefoglalva, de nagyrészt elmesélve is lett, és ezen adatok egy részét (pl. a főszereplő nevét) is a hivatalos leírásból kellett kibogarászni. Önmagában attól sem lenne minden veszve, hogy Gilbert minden pályán több száz liternyi béltartalmával kínálja meg a jobb sorsra érdemes felületeket. A legnagyobb probléma, hogy a játék sem a sztorijában, sem a játékmenetében nem vicces, de egy kicsit sem. Az egyéb gyökérségek, úgymint kibertyúkok is már az első pályákon el vannak lőve. Nyilván a játék sem veszi komolyan magát, de erre semmi reflektálás nincs. Azt pedig, amikor valami úgy hülyeség, hogy nem vicces, kínosnak szokás nevezni.

A játékmenet

Persze ettől még lehet ez egy vállalható cím, ha mint játék, rendben van. Nézzük hát, mit tartogat nekünk itt az Eggggg! Leginkább egy teljesen mezei platformerjátékról van szó. Feladatunk eljutni a pálya egyik végéből a másikba, közben pedig elhárítani az elénk gördülő akadályokat. Erre egy nem túl bonyolult mozgási rendszer keretében van lehetőségünk. Elsőre az irányítás nagyon hasonlíthat a Raymanére, ugyanis csakúgy, mint ott, a karakterünk itt is folyamatosan halad egy adott irányba, amíg meg nem fordítjuk, vagy valami útját nem állja. Azonban mégis nagyban eltér az említett játéktól, hiszen itt mindig a menetirányban való kattintás az ugrás, a másik oldallal pedig irányt változtathatunk, ilyenkor értelemszerűen megcserélődik a kettő. Ez a fajta irányítás tehát egyszerű, de ugyanakkor szokatlan is, nekem különösen az volt, hiszen én a Raymanes reflexek alapján próbáltam boldogulni. Persze meg lehet szokni, de nem állítanám, hogy a lehető legjobb megoldást találták meg.
A nagyobb probléma inkább az, hogy fájóan kevés lehetőségünk van. Ellenfeleinket nem támadhatjuk meg szemből, lefelé nem ugorhatunk a fogantyúkról, csak és kizárólag futni és ugrani tudunk. Eddig csak egy kiherélt Raymanről lenne szó, de az emberen átfut, hogy biztos nem ok nélkül okádja szét a pályákat. Számtalan lehetőség rajzolódik ki: lehet-e lőni hányásunkkal, fejleszthető-e, esetleg lehet -e kombinálni a környezettel? Sajnos leginkább egyiket sem.

Hányásból háromféle van: a sima, aminek önmagában semmi haszna nincs, a ragadós, amivel különböző felületekhez tapadhatunk oda, illetve egy sárga, amit rakétaként használhatunk. Ez utóbbi sajnos teljesen értelmetlen, és az irányítása pocsék. A tapadós hányás egyébként használható, és kifejezetten hasznos is, a baj csak az, hogy nem lehet bármikor használni, kizárólag akkor, amikor a játék azt engedi – ezért az elején még nem birtokolhatjuk, és később is csomószor az „alaphányás” használatára vagyunk kényszerítve. Ez utóbbi azért igazán szomorú, mert ez azt jelenti, hogy a pályák egy jó részét teljesen fölöslegesen okádjuk tele. Persze az alaphányással is van egy pár lehetőség: bizonyos platformokat ha megtisztelünk, akkor azok undorodva felduzzadnak, és így biztosítják a feljebb jutást, illetve medencéket tölthetünk fel vele, hogy kikecmereghessünk. Ezek közül egyik sem spanyolviasz-kaliberű ötlet, és ráadásul az első pálya után nem is nagyon látjuk őket viszont. Azt pedig el is felejthetjük, hogy irányítjuk gyomortartalmunkat.

Tervezés és tartalom, avagy a jóból is megárt a sok, hát még a rosszból

Mindezt valamilyen szinten ellensúlyozza a pályatervezés, ami nem sikerült rosszul. Pályaelemből például egészen sok van (ezek egy része szintén ismerős lehet a Raymanből). Vannak itt kampók, trambulinok, különböző pályán mozgó és forgó platformok, körfűrészek, minden, ami szem-szájnak ingere. Ezek egészen jól egy másra is vannak építve, de azért itt sem fenékig tejfel minden. Egyes pályaelemek az első pár szint után nem bukkannak fel, máskor pedig a játék átesik a ló másik oldalára, és hosszú pályaszakaszokat láthatunk később viszont. A másik probléma inkább az, hogy a pályatervezésnél nem mertek egy bizonyos szinten átlépni a fejlesztők, és igazán elmebeteg dolgokat véghez vinni, vagy még tovább építkezni, az ötletesség pedig szép lassan elveszik.
Pedig minderre lett volna lehetőség, hiszen mindössze 20 pályát kapunk. Ami ugye nem túl sok, ráadásul ebből csak 15 tartozik a sztorihoz, a többi úgynevezett „kemény tojás” pálya, amik jóval rövidebb, de izzasztóbb szintek. Nekem mégis egész sokáig kitartott a játék annak köszönhetően, hogy képtelen voltam egyszerre 20 percnél többet játszani vele. Nem szívja be az embert, és bár a falak között ugrálni élvezetes, néhány ellent kifektetni szórakoztató, a játékélmény mégis igen langyosra sikerült. A sztorit lezáró, 15. pálya, és az utolsó nagy összecsapás sajnos nevetséges, a kreativitás ekkorra már kiveszett az Eggggg-ből.

Tyúkok és aranyak

A pályákat a korábban említett elemeken kívül összeszedhető dolgok és ellenfelek teszik színesebbé. Az utóbbiakból többféle is van: találhatunk szimpla, lebegő, tojásokat köpködő kibertyúkokat, és néhol nagyobb, és csak ötletesen legyőzhető opponensekbe is belefuthatunk. A jutalmak már nem ilyen változatosak: pénzt, illetve minden szinten három aranytojást szedhetünk össze. Találhatunk fészkeket, amik egy pénzzel teli minipályára kalauzolnak minket, illetve pontosan egy secretet, ami pontosan abból áll, hogy kiírja a játék, hogy megtaláltuk. Nagyon ötletes…
A pályák végi csillagokat a megszerzett aranytojások, és az összegyűjtött pénz függvényében kapjuk. A meg nem szerzett csillagokért büntetés jár, ami a szintidő növelésében jelenik meg. Nem tudom, mi bajom lesz attól, hogy nem öt, hanem hét perc virít majd az adott pályánál, de így legalább el lehet mondani, hogy van következménye a nem elég alapos játéknak. Amúgy achievementekkel is találkozhatunk, de nem kell itt semmi extrára számítani, csak a szokásos marhaságok vannak itt.

El ne hányd magad!

A végére maradt hát a körítés taglalása. Először is szeretném leszögezni, hogy abszolút nem várok el sokat egy platformer kinézetétől. A túlzásba vitt pixelesség persze zavar, de az efféle, rajzfilmes grafikájú címeknél ez nyilván ritkán fordul elő. Technikailag tehát nincs nagy gond a grafikával. Amire inkább érzékeny vagyok, az a látványvilág, hiszen talán ebben a műfajban a legegyszerűbb megvalósítani egy kreatív, művészi megjelenést. Milyen kár, hogy ezt meg sem próbálja a The Platform Puker. Nem azt mondom, néhol magához képest egészen vállalható a játék, sőt egész ritkán még látványos is, de egy pár esetben szerintem egy önérzetesebb mocsári szörny kikérte volna magának az összehasonlítást. Azonban hiába ocsmány a játék néhol, erről elveszi a figyelmünket az idegesítő és ismétlődő zene, és az effektek szerepét ellátó érzéki trutymákolás-hangok – egészen addig, amíg némaságra nem ítéljük a hangsávot. A zenének mondjuk van annyi előnye, hogy legalább nem fülbemászó, így most egyetlen hangjára sem emlékszem, és ugyanígy a soundtrack rövidségét sem róhatom fel negatívumként, legalább a készítők nem fecsérelték el teljesen feleslegesen az idejüket.

Összességében tehát finoman szólva nem vagyok elájulva az Egggg-től. Technikailag nem egy rendes munka, a játékmenete nem aknázza ki a lehetőségeit, az irányítás szükségtelen módon furcsa (bár legalább egyedi), és a játékélmény sincs igazán a helyén. Ennek ellenére nem okádék a játék, el lehet lenni vele, csak kérdés, hogy megér-e ez nekünk 3 Eurót. Ez persze nem túl sok, bár androidos viszonylatban már rezeg léc, és arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy ennél mérföldekkel igényesebb munkákat szerezhetünk be ingyen, legálisan.

Értékelés
Grafika: 60%
Hangok/zene: 54%
Játékélmény: 65%
Összességében: 63%