Menu
Tyrion Lannister
Szint 19
Tyrion Lannister avatar
Baczó Domonkos (Domi)
15 éves, férfi
Budapest
Magyarország
Offline, itt járt 5 órája
2 éve tag
Levelek a szélben
Írta: Tyrion Lannister, 2017. augusztus 14., játékteszt
Játék: Dear Esther

A Dear Esther először egy Half-Life 2 modként jelent meg 2008-ban, majd teljes játékként 2012-ben bukkant fel, a The Chinese Room fejlesztésében. Ez az alkotás, amely az első sétaszimulátor, 2016-ban egy kissé felújított újrakiadást is kapott, én utóbbi verziót teszteltem.

Mindig nehéz dolog értékelni valamely műfaj első tagját. Ilyenkor a legnagyobb probléma az, hogy az embernek nincsen jogos összehasonlítási alapja, hiszen minden, amihez hasonlítani lehetne, utána, sokszor az első cím inspirációjára készült el. És természetesen legtöbbször a későbbi jövevények messze túlszárnyalják a pionírt, mondja csak valaki azt, hogy a Wolfenstein 3D-nél jobb FPS továbbra sincs… Azt pedig esélytelen megtenni, hogy úgy tesztelje az ember az adott játékot, mintha csak a megjelenés évében lenne, hiszen azóta szerzett élményei biztosan befolyásolni fogják. Mit lehet tehát tenni? Talán a legjobb, ha a játékot önmagában, elsősorban a nyújtott élményt figyelembe véve vizsgáljuk, de nem szabad elfeledkezni az alternatívákról sem, hiszen azok akár teljesen feleslegessé tehetik az adott címet.

És hogy ez miért fontos? Azért, mert bármennyire hihetetlen, de a 2012-es megjelenésével a Dear Esther az első sétaszimulátor. Tehát egy elég fiatal műfajról van szó. Nyilván idevehetném a Tale of Tales túlművészkedett és többnyire vállalhatatlan játékait (az egyik konkrétan abból állt, hogy egy idős hölggyel kell fel alá-sétálni egy temetőben – igen épületes és szórakoztató élmény), de csak azért sem teszem. Itt nem csak személyes preferenciáról van szó, de arról is, hogy az említett néhány „csoda” a műfaj többi képviselőjével ellentétben nem belső nézetű, és az emberek is csak a Dear Esther esetén kezdték használni a „walking simulator” gúnynevet, amely később az egész műfaj nevévé vált. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Dear Esther Half-Life 2 modként már 2008-ban létrejött, de mindkét állapotában határozottan az első. Most, hogy ezt tisztáztuk, lássuk érdemes-e foglalkozni a Dear Estherrel, ha a műfaj olyan remekműveknek adott teret, mint a Layers of Fear vagy a Firewatch? Egyáltalán számít ez, ha a játék önmagában egy jó élményt ad? Vágjunk bele!

Egy kirándulás anatómiája

A történet szerint főszereplőnk a skóciai Hebridák egyik szigetén, egy romos tengerparti ház mellől indul útnak, hogy körbejárja a szigetet, és feleségének, Esthernek írt, de el nem küldött leveleit olvassa fel, ezáltal feltárja a sziget történelmét csakúgy, mint a közelebbi, de sötétebb múltat.

Az utazás a metsző szélben indul a kissé kopár parton, de felmászunk csúcsokra, aláereszkedünk völgyekbe, szemügyre veszünk egy régi hajóroncsot, felfedezzük a sziget gyomrában található mesés barlangrendszert, egyszóval sokfelé járhatunk túránk során. Ritkán emelem ki elsőként a látványvilágot egy játék kapcsán, de itt nem tudok másképp tenni. Nem is feltétlenül a technikai téren esik le az ember álla, de nem kell szégyenkeznie ettől még a Source motornak, szépen ellátja a dolgát. Persze látszik rajta az idő, de könyörgöm, egy majd’ 13 éves játékhoz készült motorról van szó. A grafika egyébkénti élethűsége miatt egyébként is bőven megbocsátható, ha néhány modell és textúra nem úgy néz ki, mint ahogyan kéne. A játék tehát így is szép, de az igazi lényeg sokkal inkább a látványvilágban rejlik, azon belül is a színvilágban, a bevilágításokban, és a fényeffektekben, amelyek miatt válik igazán esztétikus élménnyé ez a kirándulás.
Mindezt csak hihetetlenül elősegíti a hangzásvilág is. Egészen élethűre sikeredett, igazi hátborzongató élmény volt hallgatni a tenger dühös morajlását, vagy a szél süvítését. A zenék mind halkak és finomak, de nagyon jó drámai hatást érnek el egyes pillanatokban, és nem alábecsülendő a hangulat megfestésében játszott szerepük sem.
Mert ez a játék, jobban mondva virtuális kirándulás leginkább a hangulatról szól. Az egyedüllétről, és a zord, de gyönyörű természet illetve a romos épületek kontrasztjáról. Egy csodálatos élmény, hiszen ki ne akarna cseppkövekkel dúsan benőtt járatokon végigosonni, a telihold fényében nézni a tengert, vagy csak hallgatni a hullámmorajlást, és nézni, ahogy a szél lengeti a száraz kórókat. Egészen kiváló érzést áraszt a Dear Esther, amely után az ember valóban kivágyik a szabadba, egy igazi kirándulásra, még akkor is, ha ilyen helyekre sanszosan nem jut el a való életben. Ilyen csodálatos keretet biztosított tehát a fejlesztőcsapat a történet értelmezéséhez, és ezt az idillt nem is kívánta érdemleges játékmenettel megzavarni…

Kevés, de baj ez?

A Dear Esther alatt ugyanis a mászkáláson kívül semmi dolgunk nem lesz, a kiránduláson felül a játék mindössze pár tucat monológból áll, amelyek a főszereplő leveleinek töredékei. Ezek a részletek csak úgy maguktól, út közben jönnek elő, nekünk az égvilágon semmit sem kell tennünk. Olyannyira, hogy a Dear Esteher mentes minden interakciótól. Még a néha előkerülő zseblámpa is magától aktiválódik, egy szem kaput nem kell kinyitni, a WASD-gombok használatán kívül egyedül zoomolni van lehetőségünk.
Jogos lehetne a kérdés, hogy miért nem egy filmként konferálom be ezt a címet, miért nem hányom a szemére, hogy videojátékként hivatkoznak rá, hogyha a rendkívül lineáris Virginia - amelynél jobban felhoztam ezt a témát – is rendelkezik bizonyos szintű interakcióval. Azonban míg a Virginia más szempontból is filmszerű volt, itt ennek semmi nyoma. Nincsenek jelenetek, sem vágások, vannak mellékutak, és ami a legfontosabb, itt valahogy elérték a fejlesztők, hogy számítson, hogy mi játszunk a játékkal, nem csak végignézzük azt. A játékos bevonódik az élménybe, és szabadsága is van. Ugyanis találhatunk mellékutakat, amelyek gyakran egy-egy plusz töredéket adnak hozzá a készlethez. Sajnos pont ezért, ha egy nekifutásra minden szeretnénk tudni, akkor elég sok kiérőt és zsákutcát kell megjárni, amely kifejezetten fájdalmassá teszi a futás lehetőségének hiányát. Arról már nem is beszélve, hogy nem árt jól megtippelni, merre van a továbbvezető út, hogy előbb a mellékutakat járhassuk végig. Persze hiába panaszkodom, azért mindenképpen örülök, hogy nem lineáris teljesen a játék.
Sajnos azonban vannak egyéb kisebb problémák is. Sokszor a kisebb emelkedések is le vannak zárva láthatatlan fallal, a tengerbe mégis lazán belesétálhatunk. Ilyenkor elsötétül a képernyő, de nem halunk meg, még kijöhetünk, csak ezt nem egyszerű észre venni. A járásunk leginkább levitálásra hasonlít, leesni mégis lehet, amely nem egyszer igen furcsa fizikával párosul. Nyilván nem nagy hibák, de nem jó jel, ha van időm és lehetőségem ilyenekkel szórakozni. Jó pár esetben igenis hiányzott egy pár feladvány, gyűjtögetés, bármi. Mert hiába így a legjobb a történetmesélés és a hangulat, ha az ember önkénytelenül is számít vagy még inkább vár valami interakciót, hogy aztán jöjjön a csalódás, hogy ez nem az a játék.

Ne várj sokat, akkor ne csalódsz

De ha ilyen sok minden áldoztak fel a fejlesztők a történet érdekében, akkor milyen lett maga a történet? Nos, semmiképpen sem rossz. Ahogy halad előre a játék, úgy hallgatunk meg újabb és újabb részleteket. Ezek a monológok sem témát tekintve, sem időrendileg nincsenek sorrendben, de pont ez a lényeg, hogy fokozatosan, apróbb darabokban ismerjük meg a főszereplő múltját, a sziget történetét, és a végén mi rakjuk össze a különálló történeteket, és lássuk meg az összefüggéseket közöttük. Ez egy olyan sztori, amely messze nem egyértelmű, utána olvasás nélkül én sem értettem teljesen, és ennek kevésbe a nyelvtudás, mint inkább a zavaros narratíva az oka. Még a megértés után is lesznek nyitott kérdések, köztük néhány alapvető talány. És nyilván ez is a fontos, hogy az ember elmélkedjen, gondolkodjon rajta, hogy felállítsa a saját verzióját, de közben örüljön a saját nyomozói készségének.

Gyakorlatilag ezt kínálja a Dear Esther története, egy rejtélyes, megható, de egyszerű élményt, de semmi többet. Félreértés ne essék, ezt nagyon jól valósították meg. A szinkronhang remek, a szövegek pedig jól követik egymást, és szépirodalmi gonddal vannak megírva, igazán kiválóan megszerkesztett szövegekről van szó. De ezen felül egyetlen néma visszaemlékezés, és pár falra festett sor bővíti a sztorit, amely egyszerűen kevésnek tűnik, pláne az azóta megjelent sétaszimulátorok tükrében. Hiszen jártunk már egy őrült festő elméjében, fájdalmasan közelről ismerhettük meg a pszichiátriai betegek sorsát a világháborúban, és tanúi lehettünk egy feljegyzésekből kibontakozó családi drámának is. Ezzel szemben a Dear Esther problémája sokkal prózaibb, igaz emberközelibb. Csendesebb. És ez nem feltétlenül baj, csak mindig ott lesz a rossz szájíz, hogy láttunk ennél már többet, jobban.

A konkurencia tükrében

Mert igen, ahogy a bevezetőben is említettem, ez a nagy átka a Dear Esthernek: hogy a megjelenése óta számtalan játék jelent meg műfajában, amely egyszerűen jobb minden tekintetben. Ezt kár szépíteni. Becsületére váljon, így is a középmezőnybe tartozik, de ha egy Firewatch-csal, egy SOMA-val vagy egy Layers of Fear-rel kell versenybe szállnia az időnkért, vagy a pénzünkért, akkor bizony alulmarad. Mert a többség nem zongorázza végig a teljes készletet, mint én, és ilyenkor a jobb darabokra szorítkozik. Persze ez nem a játék hibája, és nem is lehet ez alapján értékelni. Önmagában pedig nem egy rossz élmény, kisebb hiányérzetet kelt ugyan, de nem bánja meg, aki végigjátssza. Viszont aki csak néhány sétaszimulátort szeretne kipróbálni, annak nem tudom tanácsolni, hogy ez legyen az egyik.

A Dear Esther egy minimalista, de hangulatos játék. Sem nagyon elrugaszkodott, epikus sztorit, sem akár egy grammnyi interakciót nem kapunk, cserébe birtokunkba jut egy atmoszférikus kirándulás a Hebridákon, és egy egyszerű, de elgondolkodtató történet, és annak a kibogozása. Nem egy rossz üzlet, és egy élvezetes végeredményt kapunk, csak sajnos nem versenyezhet műfajának legjobbjaival.

Értékelés
Grafika: 85%
Hangok/zene: 85%
Játékélmény: 75%
Összességében: 79%

Rövid vélemény:
A Dear Esther egy minimalista, de hangulatos játék. Sem nagyon elrugaszkodott, epikus sztorit, sem akár egy grammnyi interakciót nem kapunk, cserébe birtokunkba jut egy atmoszférikus kirándulás a Hebridákon, és egy egyszerű, de elgondolkodtató történet, és annak a kibogozása. Nem egy rossz üzlet, és egy élvezetes végeredményt kapunk, csak sajnos nem versenyezhet műfajának legjobbjaival.
Értékelés:
Grafika:
█████████
9
Hang:
█████████
9
Design, művésziesség:
█████████
9
Zene:
█████████
9
Játékélmény:
██████████
8
Újítások, ötletek:
██████████
6
Hossz, újrajátszhat.:
██████████
5
Történet:
██████████
8
Nehézség:
██████████
3
Összességében:
██████████
8
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások: 1
Tyrion Lannister avatar
37 napja | 2017. 08. 15. 08:36:39
#
Jó szórakozást az új tesztemhez!
Értékelés
Összes átlaga:
██████████
10
6 értékelés alapján
Csak regisztrált tagok értékelhetnek