Menu
Tyrion Lannister
Szint 19
Tyrion Lannister avatar
Baczó Domonkos (Domi)
15 éves, férfi
Budapest
Magyarország
Offline, itt járt 7 órája
2 éve tag
Az őrült város
Írta: Tyrion Lannister, 2017. május 14., játékteszt
Játék: Batman: Arkham City

Nem is olyan egyszerű egy játékhoz folytatást készíteni. Bár egy pénzügyileg sikeres cím második része egy kiadó részéről magától értetődő lehet, a fejlesztőknek nem kevés problémával kell szembenézniük. Ezek közül a legkomolyabb talán az, hogy nehéz új ötletekkel előrukkolni. Mert bár egy csomóan így is megveszik, a különböző tömeggyártott sorozatok darabjai is szépen fogynak, de kritikai szempontból nem lesz pozitív a fogadtatás, és ha már nagyon lehúzás-szaga van a dolognak, akkor szépen lassan a vásárlók is eltávolodnak a sorozattól.

Mindezek ellenére futószalagon jönnek a folytatások, sokszor elég silány minőségben. Lassan eljutottunk odáig, hogy ha egy folytatás ugyanazt hozza, mint elődje, csak más történettel, akkor az egy megsüvegelendő teljesítmény. Pedig egy jó második rész hihetetlen magasságokba tud emelkedni, ha elődje pozitívumait megtartja, és kijavítja annak hiányosságait, plusz rátesz meg egy lapáttal. Remélem, ilyen lesz az augusztusban megjelenő Shadow of War, de az biztos, hogy a Batman: Arkham City ebbe a kategóriába tartozik.

Ez egy bűnös hely, ez egy bűnös város

Gotham City-ben káosz uralkodik. Quincy Sharp, az Arkham Asylum volt igazgatója, és a város új polgármestere egy furcsa ötlettől vezérelve egy külön városrészt hozott létre a Gothamban garázdálkodó bűnözőknek. Arkham City-n belül a rosszfiúk szabadon garázdálkodhatnak, csak a falakon kívülre nem mehetnek. Bruce Wayne-nek érthető okokból nem tetszik ez a terv, így kampányolni kezd ellene, azonban a városrész igazgatójának, Hugo Strange-nek a parancsára elfogják a kommandósok.
A játékot Macskanőként kezdjük, ugyanis az Arkham City során két főszereplőt is irányíthatunk. Ez az első szekció nem hosszú, mindössze szétpüfölünk néhány rosszfiút, hogy aztán Kétarc lekapcsolja hősnőnket, miközben a széfét rámolta ki. Ezután újra Batman szemszögéből figyelhetjük az eseményeket. Strange közli vele, hogy tudja a titkát, hogy ki ő civilben, mellesleg megjegyzi, hogy most már minden készen áll, hogy megkezdjék a 10-es protokollt. Ezután hősünket bedobják a többi rab közé, ahol Pingvin is ki akarja élni rajta a bosszúját. Miután padlóra küldött egy tucatnyi embert, és visszaszerezte felszerelését, Batman nekiláthat, hogy kiderítse, mi is az a 10-es protokoll, illetve közben Joker is tiszteletét teszi, így őt is üldözőbe veszi. Hamarosan azonban kénytelen lesz kicsit meggyorsítania a tempót, egy nem várt esemény miatt ugyanis mind az ő, mind a város lakóinak egy része közvetlen életveszélyben forog…

Szállj el szabad denevér (de ne feledkezz el a harcról)

Az első dolog, amit megtapasztalunk a bevezetés után, az a hihetetlen szabadság érzete. Ennek egyik oka az, hogy egész Arkham City a rendelkezésünkre áll egy nyílt világ képében, a másik az, hogy nagyon király élmény a magas épületek között közlekedni. Ehhez leginkább a denevérszárnyunkat és a kötélvetőnket érdemes használni, de ezekkel az összetevőkkel is sikerült borzasztóan szórakoztatóra megcsinálni az A-ból B-be jutást, én legalábbis hosszú percekig legszívesebben csak röpködtem volna a felhőkarcolók között. A többi szuperhős csak szeretne olyan laza lenni, mint ilyenkor a denevérember, és ekkor még nem is beszéltem semmi komoly játékmenetről.

Mert azért nem fogjuk megúszni azzal a dolgot, hogy lealázzuk Besenyei Pétert, sokszor nem kerülhetjük el a konfrontációt. Ez persze korántsem egy nagy probléma, hiszen a harcrendszer igen sokat fejlődött az elő rész óta. A bunyó alapjai természetesen maradtak, továbbra is a támadáson, és az ellentámadáson van a hangsúly (utóbbit az ellenfelek támadását mutató indikátor felvillanásakor kell megtennünk). Továbbra is fontosak a kitérések, vetődések, megmaradtak a bizonyos kombó-érték után, vagy a földön történő instant kiütések, vagy egyéb mozdulatok, de mégis egy sokkal frissebb élmény elődjénél. Az Asylum esetén az egyetlen gondom a harcokkal azok nem elég ütős dinamikája miatt volt. Nos, itt erről szó sincs, az összecsapások olyan folyékonyak, mint fagyi a tűző napon. Egyrészt gyorsítottak a tempón, és az egyes mozdulatok is jobban, természetesebben következnek egymás után, és attól sem kell tartani, hogy esetleg még egy animáció közben kapunk egy ütést. E mellett ha tökéletes ütemben osztjuk a csapásokat, a verekedés egy rövid időre még dinamikusabb lesz, Batman csak úgy röpköd egyik ellenféltől a másikig. A köpenyünkkel továbbra is béníthatunk ellenfeleket, de ezúttal igazi pofozógépként oszthatjuk az áldást az elkábított egyedeknek. De kaptunk új mozdulatokat is, és most már a kütyüjeinket is használhatjuk a harc hevében.
Ellenfelekből is bekerült jó pár újféle. Az egyszerű, puszta kézzel, vagy bottal küzdő opponensek mellett vannak késes, vagy páncélos ellenfelek, vagy pajzsos jómadarak, akik egy tömeg közepén eléggé megkeserítik az ember életét. Nem maradhattak ki a hatalmas titánok sem, akiknek ugyanúgy felmászhatunk a hátukra, mint az előző részben, és még mindig nagyon poénos velük tömeget oszlatni. Bekerültek még hatalmas kalapácsos rosszfiúk is, és csak hogy ne unatkozzunk, az ellenfelek előszeretettel veszik fel elesett társaik fegyverét, vagy különböző közeli tárgyakat, hogy aztán nekünk ugorhassanak. Nem meglepő tehát, hogy abszolút nem az unalomról fog szólni a játékkal eltöltött időnk, de úgy is fogalmazhatnék, hogy még elődjénél is jobb, hatásosabb élményt nyújtanak a harcok.

Az árnyak között

Hasonlóan a lopakodós szekciók is megváltoztak, részben a kültéri helyszíneknek köszönhetően. Értelemszerűen kevesebb a búvóhely, és nyíltabb a terület, cserébe hatalmas területünk van manőverezni, ennek köszönhetően ezeknél a részeknél Batman egy igazi ragadozó érzetét kelti. Ez hatványozottan igaz a mesterlövészeknél, ahol tényleg meg kell tervezni, hogy milyen sorrendben szedegetjük le őket úgy, hogy az a többinek ne tűnjön fel. Ugyanakkor maradtak beltéri sunyulós epizódok is, itt azért megmaradtak az előző rész alapvetései a szellőzőjáratokkal, és vízköpőkkel. Utóbbiak a helyzet jobb átlátása mellett azt is biztosítják, hogy fejjel lefelé függeszkedve kapjuk el ellenségeinket. A különbség mindössze annyi, hogy jóval több lehetőség van a kezünkben, mint az első rész esetén. Ezúttal egyszerre két egymás melletti ellenfelet is elintézhetünk, de támadhatunk alulról (szellőzőkből) is, ráadásul akkor is van esélyünk az eliszkolásra, ha észrevesznek minket, köszönhetően a füstbombáknak.

Technikai fölény

Ha már itt tartunk, szót kell ejtenem az eszköztárban megtalálható különböző herkentyűkről is. A kötélvető továbbra is nagyon fontos kellék, csakúgy, mint a denerángok. Itt is rendelkezésünkre áll a robbanózselénk, és a denevérkarmunk, amivel távoli objektumokat húzhatunk magunkhoz. A dekódolókészülék is megmaradt, azzal a különbséggel, hogy itt nem a megfelelő tartományt, hanem egy jelszót kell két kapcsolóval beállítani. De vannak itt különlegesebb szerkezetek is. A már korábban is megjelent távirányítású bumeráng itt főszerepet kap, e mellett pedig fontos feladata lesz a már említett füstbombáknak, illetve egy áramot lövellő puskának és egy fagyasztókészüléknek is. Ezeket ezúttal nemcsak a különböző feladványoknál, de harc közben is használhatjuk, hiszen bekerült egy gyorstüzelési lehetőség, amire nagyobb tömegeknél szükség is lesz.
A detektív módot is viszontláthatjuk. Ezúttal is megállapíthatjuk vele ellenségeink számát, fegyverzetét, állapotát, mindent, amire csak szükség lehet. Nem sokat változott, de ez nem is baj, ha valami jól működött, minek is nyúljanak hozzá, nem igaz? A nyomozás is maradt a régi: a bizonyíték megkeresése, beszkennelése, majd a nyomok követése lesz a feladatunk, de lesz alkalmunk jelerősség, vagy hőmérséklet alapján bemérni célunkat.

Élvezd…

Eddig gyakorlatilag csak pozitívumokat soroltam fel a játékról, és ez nem véletlen. Az Arkham City ugyanis olyan élményt biztosít, amely azt a kevés negatívumot is feledteti, ami esetleg előfordul útközben. Ezt pedig leginkább a kreativitásnak köszönheti a játék, a különböző helyszínek ugyanis nagyon változatosak, elég csak a fűrésztelep kéményéről, a metróvonalról, vagy a múzeum befagyott taváról beszélnem. Külön öröm, hogy ezeket a játékmenet is elkülöníti egymástól, minden helyszín több okból is egyedi, és ez a boss fight-okra is igaz. Egyszer sem éreztem nehéznek, sem unalmasnak őket, egyszerűen csak szórakoztatónak. Ja, és leálltak azzal a marhasággal, hogy elveszik a kamerairányítást, így végre kontroller nélkül is teljes értékűen játszható a játék.
Azért egy dolgot muszáj megemlítsek, amely nagyon böki a csőrömet. A távirányítású bumeráng irányítása ugyanis katasztrófa, ráadásul a lehető legszűkebb helyekre kell benavigálni vele, kb. olyan élmény, mint egy az átlagosnál is szélesebb kamionnal hajtűkanyarban farolni (igaz, még nem próbáltam, de ilyen lehet).

Minőség és mennyiség nem számít (csak sok legyen és jó)

Szerencsére a tartalom minősége és mennyisége elnyomja ezt a rossz élményt is. Tennivalónk ugyanis ezúttal is akad bőven, Riddle ugyanis megint elszabadult a környéken. Egyrészt megtalálhatjuk trükkösen megszerezhető trófeáit, másrészt külön mellékküldetéseket is kapott, amelyek pontos részleteiről az ő jelét viselő banditák kihallgatásával értesülhetünk. De vannak itt még fogolyszabadítós missziók is, vagy egyszerűen meghekkelhetünk kódolt beszélgetéseket, vagy szétcsaphatunk bűnözők csapatai között is (lévén open world játékról van szó). A legjobb élményeket azonban egyértelműen a nagyobb, és csak időszakosan elérhető mellékküldetések adják, szerintem elég csak megemlítenem, hogy Bane oldalán verekedhetünk, vagy egy zuhanó óra számlapján mérhetjük össze erőnket egy csapatnyi nyúljelmezes idiótával.
Ami viszont kicsit fájó, hogy az imént említett nagyobb missziókon kívül semmi más nem hívogatott, hogy élvezzem a nyílt világ előnyeit. Valahogy a fő történetszál mindig érdekesebb volt, és így elsikkadtak a játék egyéb előnyei, még úgy is, hogy a játék befejezése után még van lehetőségünk rendet tenni, és elvarrni a szálakat.
Kaptunk még egy fejlődési rendszert is. Itt a játék során kapott XP-t költhetjük el különböző fejlesztésekre, legyen az új mozdulat, szerkezet, vagy csak egy fokkal ellenállóbb páncél (itt most elkülönül a lövedékekkel és az ütésekkel szembeni védelem). Ez a perk-rendszer nem rossz, ráadásul semmi fontosat nem zár le az elején a játék, így minden csak egy értékes bónusznak tűnik, és legalább nem is olyan lineáris, messze szerteágazóbb, mint elődje esetén volt.

Fekete macska

Sajnos azonban a nyílt világot jellemző motiválatlanságon az sem segít, hogy ilyenkor szabadon válthatunk Macskanő és Batman között (jó, azért nem teljesen, a macskás tetőket kell keresni), pedig játék közben kifejezetten hiányoltam több lehetőséget Selina Kyle irányítására. A harcokat ugyanis egészen jól szabták át olyan macskanősre, neki másféle fegyverei is vannak, például ostor, de azért persze a funkciójuk megegyezik Batman eszközeivel. Macskanővel amúgy is még egy fokkal lendületesebbnek tűntek a harcok, arról már nem is beszélve, hogy szívesebben néztem az ő hátsóját, mint Batmanét. Azért itt sem tökéletes minden, ugyanis a közlekedés egy kínzással ér fel a könnyed szálldosáshoz képest. Valahogy Selinának nem áll olyan jól ez a fajta mozgáskultúra, és még így is körülményesebb az egész. A lopakodásnál a plafonon mászás pedig kifejezetten nevetségesen néz ki, ilyet a macskák sem csinálnak, nemhogy az emberek…

Dráma Arkham City-ben

Nagy baj azért nincs, a kiváló hangulat ugyanis mindenhol belengi az egészet. Ebben nagy szerepe van a változatos környezet által „elmesélt” történeteknek is, például kifejezetten megrendítő volt megtalálni Batman szülei halálának a helyét. Az ilyen pillanatokat nem veszik el a kicsit egy kaptafára menő középületek sem, végtére is nem a Skyrim nyílt világát akarták lealázni tudtommal a fejlesztők.
Ha már történet, furcsa ezt megemlíteni, de ez talán az alkotás legerősebb pontja. A bevezetőben nem véletlenül fogalmaztam nagyon általánosan, egyszerűen nem akarom lelőni az élményeket. Legyen elég annyi, hogy sok régi ismerőssel találkozhatunk, lesznek csavarok, személyes dráma, minden, ami csak kell, még misztikum is. Mindezt lezárja egy hihetetlenül drámai jelenet, képregény-adaptációk között szerintem ez a csúcs. A karakterek is zseniálisak, a szövegük úgyszintén, még az utolsó bandatagnak is érdemes meghallgatni a beszélgetését. A történetvezetés bámulatos, de az i-re Mark Hamill játéka teszi fel a pontot, nem mintha a többi szinkronszínészre panaszkodni kellene.

Arkham City, Arkham City, te csodás!

A látvány is valami csodás. Ismét csak azt tudom mondani, mint az elődjénél, hogy egy-két évet biztosan letagadhatna. De az Asylumhoz képest is szemmel látható a fejlődés, mintha nem is ugyanazzal a grafikusmotorral csinálták volna. A modellek, különösen a karaktereknél gyönyörűen kidolgozottak, a műanyag hatás is megszűnt. A textúrák elég élesek, de amúgy sem fogunk közel mászni hozzájuk, az effektek is a helyükön vannak. A harcok végén lévő animációk pedig továbbra is brutálisak, a szó lehető legpozitívabb értelmében (az egyéb mozgásokkal kapcsolatban sincs kifogásom).
A hangzásvilág is remek lett, a harcok tompa zajai, vagy a kütyük zörejei kiválóak lettek, és a már említett szinkronon kívül a zene is parádésra sikeredett: ha kell, akkor epikus, ha kell, akkor érzelmes, és mindig tökéletesen aláfestette a jeleneteket.

Szerintem eleget nyálaztam már a játékot, értékeljünk hát! A Batman: Arkham City egy kiváló alkotás lett: elődje jó alapjait megőrizte, de minden szinten fejlődött, a történetben ugyanúgy, mint a játékmenetben. A néhány kisebb hibája is csak a nem elég fókuszált nyílt világ miatt jön ki, az egyéb szösszenetekre kár akár csak időt is pazarolni, semmit nem vesznek el az élményből. Természetesen mindenkinek csak ajánlani tudom, így kell folytatást készíteni. Milyen kár, hogy innen már gyakorlatilag tényleg nem lehetett átugrani a lécet… De erről majd egy másik tesztben.

Értékelés
Grafika: 93%
Hangok/zene: 95%
Játékélmény: 96%
Összességében: 96%

Rövid vélemény:
Szerintem eleget nyálaztam már a játékot, értékeljünk hát! A Batman: Arkham City egy kiváló alkotás lett: elődje jó alapjait megőrizte, de minden szinten fejlődött, a történetben ugyanúgy, mint a játékmenetben. A néhány kisebb hibája is csak a nem elég fókuszált nyílt világ miatt jön ki, az egyéb szösszenetekre kár akár csak időt is pazarolni, semmit nem vesznek el az élményből. Természetesen mindenkinek csak ajánlani tudom, így kell folytatást készíteni.…
Értékelés:
Grafika:
██████████
10
Hang:
██████████
10
Design, művésziesség:
█████████
9
Zene:
██████████
10
Játékélmény:
██████████
10
Újítások, ötletek:
██████████
8
Hossz, újrajátszhat.:
██████████
7
Történet:
█████████
9
Nehézség:
██████████
6
Összességében:
██████████
10
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások: 1
Tyrion Lannister avatar
4 hónapja | 2017. 05. 30. 17:18:55
#
Elkészült a legújabb tesztem, jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek!

UI: Spoiler!
Látom, ezt is sikerült leértékelni valakinek. Szuper!
Értékelés
Összes átlaga:
██████████
8
8 értékelés alapján
Csak regisztrált tagok értékelhetnek